Az elveszett dala

Illusztráció: Tóth Annamari

Most nem vagyok jól.

Szorít a félelem.

Rablánc igára hajtom meg fejem.

Küzdök a mával, félek a holnapért,

árnyba öltözött múlt felel sorsomért.

Hol vagy te, háttérből figyelő Idegen?

Hol vagy te, s miért nem felelsz nekem?

Zúdul a homok, múlik az idő,

életem távolba futó jövő.

Még sok a gond, most nem lehet.

Nincs idő, hogy megkeresselek.

Nyom a perc, még nem vagyok ott,

többet kell tennem a nyugodalomhoz.

Fal és bástya van már elég,

de mi kell, mi is kell még?

Egy jó szó, egy vállon veregetés,

hogy tudjam, nem vagyok oly nagyon kevés.

Szól egy hang: nem volt még elég?

De süket fülekkel forog tovább a kerék.

A mederben feketén vakít a sötét,

ijesztő magányban hörögve „kell még”.

Túl sok a lánc, sebzik is nagyon,

de a futószalagot el nem hagyhatom.

Ez az élet, nincs mit tenni,

csak így lehet megfelelni.

Fáradt arcom merre tekint?

Mire minden ész érv csak legyint?

De hunyorgó szemem már csak azt látja,

hogy ködben úszik holttestem, az árva.

Húzzák már a zsilipet,

mondják: eggyel kevesebb.

S míg izzadt hajamról az utolsó víz pereg,

Felsejlik bennem a maró képzelet:

kell még idő, hogy megkeresselek.

Fehér Csilla